Interjú Kocsis Tamással, a Yunus Social Business Új Vezetőjével

Tamás csak egy pohár vizet kér az interjú előtt. A Yunus Social Business új, pénzügyi alapokért felelős vezetője annak ellenére szerény és közvetlen, hogy regénybe illő életúttal büszkélkedhet. New York-ban vezető pozíciót elérni, vagy Kongóban bankot vezetni legtöbbünknek hatalmas teljesítménynek számítana – Tamás ezekre csak legyint. Azt mondja, nem tervezett el semmit, mindig csak egy ötlet után ment. Tamás elmesélte, mekkora utat járt be a BME-ről indulva, New Yorkon át Afrikáig, ahol 11 évig élt.

Gondoltad volna budapesti diákként, hogy egyszer majd Kongóban fogsz bankot vezetni?

Igazából nem terveztem el előre semmit. Hatvanban születtem és nőttem fel, aztán Budapestre, a Műszaki Egyetemre kerültem vegyészmérnök szakra. 1992-ben, a diplomaosztóm előtti télen kimentem a Karib-tengerre dolgozni. Eredetileg egy hónapig terveztem maradni, de kiderült, hogy az egyik vizsgám nem sikerült és meg kellett volna ismételnem a félévet. Közben a barátnőm is kirakott, úgyhogy kint maradtam…  Először Kanadába költöztem, mert akkor már megvolt a kettős állampolgárságom. Édesanyám ugyanis ott született, a szüleivel az 50-es években költöztek Magyarországra. Végül az USA-ban fejeztem be az egyetemet.

Hogy-hogy pont az 50-es években jöttek vissza a nagyszüleid?

Ők a húszas években emigráltak Kanadába és Anyukám már ott született. Nagyszüleim szimpatizáltak a kommunizmussal. Ebben látták a jövőt, úgyhogy ők akkor jöttek vissza, amikor mindenki elment. Anyám 15 éves volt, amikor Magyarországra költözött. Nem beszélt magyarul, nem értette az itteni világot, de jönnie kellett.

Úgy tűnik, a kalandvágy családi vonás. Később Te is számos új és számunkra egzotikus országban jártál és dolgoztál. Hogy jutottál pont Afrikába? 

Afrika valamiért mindig nagyon érdekelt. Még Magyarországról eljutottam Tunéziába, de a kontinens többi része is kifejezetten vonzott. Amikor már egy amerikai banknál dolgoztam, elhatároztam, hogy a 30. születésnapom előtt bejárom Afrikát. Otthagytam az állásomat, és elstoppoltam hatizsákkal Etiópiától Zimbabwéig. Három hónapig utaztam így, amíg kitartott a pénzem. Ez volt az első igazi utam Afrikába.  

A stoppolásból visszatérve egy amerikai regionális banknál, majd a JPMorgan Chase-nél dolgoztam, ahol több lépésen keresztül eljutottam oda, ahova (Üzleti Banki Kapcsolatokért Felelős Alelnöki pozícióig – a szerk.). Úgy öt év után kezdtem unni és kicsit elvesztettem a fonalat a jövőt illetően. Egy coach segítségével próbáltam kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Azt tudtam, hogy a bankokhoz értek, Afrika pedig továbbra is nagyon érdekelt. Elkezdett bennem motoszkálni, hogy a két dolog házasságából valami jó fog kisülni. Végül arra jutottunk, hogy a mikrohitelezés jó váltás lenne nekem. Jelentkeztem pár helyre, és a felmerült lehetőségek közül Kongót választottam. 2009-ben a FINCA-nál, egy amerikai mikrofinanszírozási hálózatnál fogadtam el egy pozíciót.

Kongó a világ egyik legfejletlenebb vidéke. Hogyan szoktál hozzá az új helyzethez?

Valóban nem a legkönnyebb terület. A hírneve viszont rosszabb, mint amilyen a valóságban. Végülis csak belecsöppentünk. Én éjjel-nappal dolgoztam, ami megkönnyítette a váltást. A feleségem nehezebben élte meg. Ő sokszor nem érezte magát teljesen biztonságban. Oda kell azért figyelni az utcán, de én nem éreztem közvetlen veszélyt magunk körül. Kongó hatalmas ország. Nagyobb, mint egész Nyugat-Európa, az útrendszer pedig nincsen kiépítve, ezért mindig repülni kellett az egyik részről a másikra. Mások az emberek is, jobban kinyilvánítják az érzelmeiket, talán erőszakosabbnak hathatnak. Ilyen szempontból viszont New York sem volt nagyon más. Engem sosem zavart, hogy valaki megmondja a  véleményét. Sok a zaj, de igazából jól megértettük egymást, összebarátkozunk. Nekem a kedvenc országommá vált. A program közben elég nagyra nőtt. Három évig voltunk Kongóban, aztán átköltöztünk Tanzániába.

A kongói munkád révén napi szinten kerültél kapcsolatba mélyszegénységben élőkkel, hiszen a mikrohitelezés nekik hivatott segíteni. Hogyan láttad a munkád társadalomra gyakorolt hatását?

Mondok egy példát. A szervezet biztosított egy ügyfelének, aki eddig az útszélén árult paradicsomot, 200 dollár kölcsönt és öt évvel később már volt egy saját kis vendégháza. A szálló üzemeltetésével a család már sokkal nagyobb bevételre tehetett szert, a gyerekeket iskolába tudták járatni. Ilyen és ehhez hasonló fejlődést lehetett elérni 5-10 év alatt, ami gyakran egy egész generáción segített tisztességes megélhetést és jövőt biztosítani.

Hogy tapasztaltad, a mikrohitel lehet mentőöv a mélyszegénységben élők számára?

Szerintem inkább egy lehetőség a sok közül. Tud segíteni, de nem mindenkin. A napi 1-2 dollárból élőknek nem tud, mert nincs meg a kapacitásuk, hogy végleg kihúzzák magukat a szegénységből. Azoknál tud működni, akik ennél a szintnél kicsit feljebb vannak,  van ötletük, próbálkoznak ezzel-azzal. Ha ők kapnak egy kis tőkebefektetést, az segíthet. Mindenképp kell egy ötlet, nem is kell feltétlenül nagy ötletre gondolni. A mikrofinanszírozás működik, de sokat vesztett a hírnevéből és abból, amit a kezdetekkor ígért. Nem fejlesztették tovább annyira, amennyire kellett volna. Még mindig vannak olyan szervezetek, akik ugyanúgy dolgoznak, mint 10-15 éve. Vannak apróbb technikai változások, $de a pénzügyi termékfejlesztés hiányzik. Vannak kölcsönök, de ugyanez volt 30 éve. Lehetne most már valamilyen másmilyen termék, ami jobban hasznosítható.

Meglátásod szerint valójában mennyire érdekeltek ezek a szervezetek a társadalmi fejlesztésben?

A mikrohitetelekkel foglalkozó cégek nagyon széles spektrumon helyezkednek el. A bostwanai cégem, a Letshego egy nagyobb afrikai bankhálózat és egészen máshogy is működött, mint a FINCA. Előbbi egy tőzsdén jegyzett cég, akiknek kötelességük profitot termelni, azt maximalizálni ($ 100 millió – a szerk.). Így tehát sokkal inkább profitorientáltabb, ugyanakkor határozott társadalmi misszióval rendelkezik. Ezt természetesen kiemelik a stratégiájukban, és valóban hisznek is benne, de nem ez a fő profiljuk. A skála másik végén helyezkedik el a Yunus Social Business, ahol most helyezkedtem el. Ez a szervezet sokkal inkább fókuszál a társadalmi változásokra, mint az üzleti eredményekre.

Összességében tehát vannak cégek, szervezetek, amelyek a szociális tevékenységet részesíti előnyben. Az ő céljuk, hogy  a hitelen keresztül önfenntartóvá tegyék a kisvállalkozót, de emellett egy kereskedelmi tevékenységet is folytatnak, ami biztosítja a saját életben maradásukat. Van viszont teljesen a profit felé hajló szervezet is, mellesleg szociális ihletéssel. A kettő között van bőven hely. Yunus az egyik végén van, mert nekik a profit annyiban számít, hogy a kiadásaikat fedezzék. A Letshego pedig, ahol a FINCA után dolgoztam, teljesen kereskedelmi egy kis szociális beütéssel. Talán azt mondanám, a FINCA az arany középút, ahol a profit termelés és a társadalmi hatás egy súllyal esik latba.

A stratégiai kihívás, vagy a munkád társadalomra való hatása vonzott inkább?

Mindkettő egyszerre. Tanzániából Botswanába költöztünk, ahol a Letshego-nál kezdtem dolgozni. A bank igazgatója keresett meg, hogy lenne-e kedvem a szervezet mikrofinanszírozási részét kiépíteni. És persze, hogy volt. Új országokért lettem felelős – Botswana mellett Mozambikért és Namíbiáért, majd a cég terjeszkedése után Nyugat-Afrikáért is. Ezeket az országokat addig nem ismertem, így a kalandvágy is hajtott.

Mennyire kerültél kapcsolatba kormányzati szervekkel a munkád során?

Főleg a központi bankkal, a pénzügyminisztériummal és az adószervvel voltam kapcsolatban. A központi bankkal mindig jó kapcsolatot ápoltunk, viszont a többi szervnél meg kellett húzni a határt, hogy meddig megyek el én, meddig ők.

Ez mit jelent pontosan?

Egy idő után a korrupcióba könnyű belefutni. Állami intézményekre jellemző, hogy a magánszektorból szeretnének több pénzt kihúzni.

Azért, hogy finanszírozzatok állami programokat?

Nem, őket személyesen. Ha valamire engedélyt kellett kérni, azt meg lehetett oldani csúszópénzzel és csúszópénz nélkül. Az előbbivel sokkal gyorsabb. Anélkül meg a világ végéig eltarthatott. Ez így működött. Kongóban annyi volt a különbség, hogy ezt nyíltan megmondták a szemünkbe.

Mondanál egy konkrét példát?

Például egy adóbevizsgálás. Jelentkezett az adóhivatal, hogy egy millió dollár adótartozásunk van. Nem tudom, hogy számolták ki, de én erre azt válaszoltam, hogy akkor odaadom az iroda kulcsát, mert így bezárhatunk. Mire visszakoztak, hogy várjunk, akkor mégis átgondolják. Én utána már nem szóltam bele, hanem a helyi ügyvéd és vezetők kommunikáltak velük. Ők jobban szót értenek, főleg jobban értik ezeket az utalásokat. Végül két és fél évbe telt, míg alkura jutottunk. Egy másik alkalommal a pénzügyminisztériumba mentünk egy engedélyért és ott állt egy stóc aláírandó papír a miniszter előtt. Várta ő is a csúszópénzt, és mondtuk neki, hogy sajnos ezt mi nem tudjuk elintézni. Végül úgy reagált, hogy az ügyünket az egész paksaméta aljára tette. Így 3 hónapba telt, mire elért az ügyünkig.

Ilyen helyzetekre felkészítettek előre?

Nem, ezekre nem lehet felkészülni. Nem szabad az embernek ezen felidegesítenie magát. Ez ott a mindennapi élet része és meg kell próbálni rajta nevetni. Néha persze nehéz volt, mert frusztrálóvá válhat. De ha ezt valaki komolyan veszi, akkor nagyon nehézzé válnak a mindennapok. Volt olyan, hogy a rendőr megállított, elvette a jogosítványomat. Már nem is emlékszem pontosan, mi volt az indok. A forgalom nagyon nagy volt, lépésben haladtunk, így arról nem volt szó, hogy gyorsan hajtottunk volna. Kijelentette, hogy 100 dollárért tovább enged, mire azt válaszoltam, hogy de hát nem követtem el semmit. Elvette a jogosítványomat és utasított, hogy álljak félre. Mondtam neki, hogy de jogosítvány nélkül nem vezethetek. Ezalatt akkorára nőtt körülöttünk a dugó, hogy a biztonsági rendőrök is megjelentek. El kellett mennünk velük a rendőrségre, ahol ugyan visszaadták a jogosítványomat, de ez az egész herce-hurca beletelt legalább másfél órába.

De végülis kitartottál. Nem csak ebben a konkrét helyzetben, de Afrika mellett is. Volt kedvenced az országok közül, ahol dolgoztál?

Igen, Kongó és Nigéria. Mindkét országban nagyon találékonyak és ügyesek az emberek. Nagyon elszántak, keményen dolgoznak. Ennek szöges ellentéte volt például Tanzánia, ami szocialista ország volt és sajnos megmaradt az a hozzáállás, hogy inkább az államtól várják a megoldást. Az államnak pedig nincs pénze.

Új pozíciód révén a Yunus Social Business-nél Afrikán túl más területekkel is fogsz foglalkozni. Milyen változást vársz ettől?

Kicsit más lesz ez, mint amit eddig csináltam. Az legérdekesebb, hogy egy pénzügyi alapot fejlesztünk ki. Az vonz benne leginkább, hogy új irányba mozdul el a Yunus Social Business, és ennek a kiépítéséért leszek felelős. Lesznek számomra új országok – Kelet-Afrika mellett Brazília, Kolumbia és India is a célpont. Ez már nem az a tipikus mikrofinanszírozás, amit Yunus eredetileg kitalált, és amivel Kongóban is foglalkoztunk. Ez a szervezet inkább társadalmi célú befektetésekkel (impact investing) foglalkozik. Itt már nem az egyes paradicsomárusnak adunk kölcsönt, ahogy azt Yunus alapvetően kitalálta, hanem olyan cégekbe fektetünk pénzt, amelyek a tevékenységükön keresztül valamilyen társadalmi változást hoznak.

Példának azt a céget tudom felhozni, amelyik egy 2000 fős női kézműves csoportot támogat Indiában. A csoport párnákat hímez. A cég megtanítja a hímző csoportnak, hogy hogyan lehet eladni a termékeket, vagy marketingben segít nekik. A mi szerepünk, hogy ennek a kézműveseket támogató cégnek biztosítunk pénzügyi segítséget. A csoport ma olyan sikeres, hogy az Ikeának szállítanak be. Nekünk a kézműves nőket betanító cég az ügyfelünk, nekik adjuk a kölcsönt, mert így ők több kézműveshez tudnak elérni. A cég segítségével a csoport új termékeket tud létrehozni és persze maguk a kisvállalkozók is többet tudnak keresni. Így a kézművesek aratják le a sikert.

Igen, gyakorlatilag egy cégen keresztül mi 2000 embert segítünk. Ez egy érdekes láncolat, hogy ezen keresztül hogyan lehet 2000 kézműves nő életén javítani. Mindenki hímezget otthon, de nem olyan minőségben, hogy az Ikea is felvásárolja. Van egy másik indiai szociális vállalkozás, amit mi finanszírozunk. Ők olyan zöldségeket, gyümölcsöket vásárolnak fel, amit már nem lehetne eladni a piacon. Főleg nőket tanítottak be arra, hogy ezekből szárított gyümölcsöket és fűszereket készítsenek. Így eladhatóvá teszik az amúgy eladhatatlan terméket és munkahelyet teremtenek.

Rengeteg érdekes és különleges helyre sodort az élet és az elmondottak alapján a kalandon túl emberek életének javulásához is hozzájárulhattál. Összességében nekem úgy tűnik, egészen jó dolgok sültek ki abból, hogy nem tervezted el előre az életedet.

Attól a perctől elkezdve, hogy elmentem Magyarországról, mindig csak egy ötlet volt a fejemben, ami után mentem. És ha adódott valami érdekes, akkor megléptem. Elmentem egy hónapra és végül 30 év lett belőle.

Nagyon köszönöm az interjút és sok sikert az új pozíciódhoz!